Lehetne az is cím, hogy eső után köpönyeg, vagy eső után napsütés. Szerintem a sok eső és a hirtelen hideg hatására többen vannak megfázva mint nem...az hangulatunk nem javult a sok esőtől. Mégis ha egyszer kisüt a nap akkor csodák születnek. Igaz, minden évszaknak megvan a maga csodálatos arca, azt hiszem az ősz ma tényleg villantott egy szépet. Reggel, nem túl korán battyogtam az állomás felé és megcsapott egy finom illat-együttes. Fűkaszások dolgoztak a kicsi domboldalban, az állomáson fával tüzeltek és ez a kettő így elindított bennem valamit. A napsugár szelíden ragyogta be az utat az állomásig. Pár másodpercre lehunytam a szemem és átengedtem magam a "tréfának". Mert ez tréfa volt a javából. Magas hegyre képzeltem magam, ahol frissen kaszált fű illata száll keveredve egy kis füsttel, én álltam egy faház teraszán és arcomat sütötte a nap. A rövid filmben késő nyár volt, harmatos reggel a valóságban szép őszi reggel. Ez volt a tréfa vagy talán egy apró csoda. De az ősz nem adta fel, ha süt a nap akkor tovább szórja csodáit. Szintén még ma reggel már az iroda fele sétálva, különös látványban lett részem: a távolban, ott ahol az út már kanyarodik, egy gesztenyefa szórat aranyló leveleit perceken át a rohanó autók tetejére. A nap megint tréfált, arany-esőt zúdított emlékeztetve mindenkit arra, hogy csodák kicsik és nagyok mindennap vannak és lesznek is az égen és a Földön amíg "Ő" ragyog.
Létezik egy taoista történet egy idős gazdásól, aki egész életében a földjein dolgozott. Egy nap elszökött az egyik lova, Ezt hallván a szomszédai oda csődültek, együttérzően sajnálkozva: ----"Micsoda balszerencse!" "Talán" Válaszolta a gazda. A következő nap visszatért a lova, magával hozva még három másik vadlovat is. "Micsoda szerencse!" Lelkendeztek a szomszédok. "Talán" Válaszolta ismét a gazda. A következő nap a gazda fia megpróbálta megülni az egyik vad lovat. A ló ledobta ahátáról, a fiú pedig eltörte a lábát. A szomszédok ezt hallva megint odagyűltek kifejezni sajnálatukat, mire a gazda ismét csak így válaszolt: "Talán." A következő nap a hadsereg emberei érkeztek a faluba, szolgálatba hívni az ifjakat. Látva hogy a gazda fiának el van törve a lába, felmentették a szolgálat alol. A szomszédok ismét ott voltak, elképedésüknek adva hangot, hogy végül minden milyen jól alakult. "Talán" Válaszolta sokadszorra a gazda.
Csók nélkül mentél el disszonáns dallam cseng bódult álomban még láttam osonó alakod
Lassan nyúltál a kilincshez? Visszanéztél az alvó alakra? Fájt-e a szíved kicsit? Jut-e még eszedbe a ringó-kergetőzés?
Rég volt, már én sem emlékszem Csak az árnyra mely mozdult Öltözött és ment halkan Disszonáns dallam cseng
Elmúlt vagy tán megmarad örökre? Fáj-e még a távozó alak árnya? Vajon a csók milyen ha csak emlékmorzsa? Kicsi pók szövöget a sarokban. Disszonáns dallam cseng. S Te csók nélkül mentél el.
Utazás során az emberek többsége elszeparálódik a vonaton, csend kell vagy éppen zene, mely fülhallgatók százait jelenti. Elhúzódni, nem beszélni, nem közel kerülni, nem meghallgatni, nem elmondani. Ez a jellemző, gyakran még rám is, pedig valaha nagyon szerettem meghallgatni különböző történeteket, mamókáktól gyakran kérdeztem meg, hogy csinálják a paradicsomos káposzta főzeléket,/pedig már rég tudtam/ csak azért, hogy elkezdjünk beszélni. Figyeltem a szemeket, annyi történés, jó és rossz, szép és árnyékos szem...mindegyik mondani akart valamit, de többnyire nem kérdez a kutya sem. Arra a kérdésre, hogy unalmas-e egy ilyen beszélgetés azt tudnám válaszolni, hogy ha valaki nyitott szívvel utazik és figyeli a lélek tükrét és mondjuk olyan ember mellé ül le akiben meglát egy bizonyos pluszt a szívével akkor nem, nem unalmas. Az emberi szív mérnöki pontossággal dolgozik ilyenkor, minden érzékszervet hadba állít és sugalmaz. Azt súgja ülj le és add át magad, még akkor is hacsak 15-20 perc adódik, azalatt az idő alatt biztos megkapod a választ a saját kérdéseidre. Ha nem akkor is megtudod, hogy készül egy sütemény, hogy kell nádtetőt építeni, milyen a jó búza...stb. Mondok egy példát is, a minap pont nem voltam beszédes kedvemben reggel, nagy feladat előtt álltam olyan jó lett volna csak csendben maradni és nézni ki a fülke ablakán. Végül nem így lett és milyen jó, hogy a szívem nem akart bezárkózni, a szív tanulni akart és súgott, hogy beszéljek, merjek kérdezni, legyek elég bátor. Szemben velem egy idősödő hölgy ült, ruházata és külleme akár egy jómódú német turistát is takarhatott volna, haja ápolt, külső megjelenése szolid. Megkérdeztem, hogy kinyithatom-e az ablakot, majd hogy kér-e mentolos cukorkát. Tényleg nem emlékszem arra hogyan jutottunk el oda, hogy eddigi útjairól meséljen. Megkérdeztem melyik volt a legmeghatározóbb útja majd azt felelte, hogy mindig az amelyik az utolsó. Erre megkérdeztem melyik volt az utolsó útja, mire azt felelte, hogy most jött nemrég haza Santiago de Compostela-i zarándoklatról. Elmesélte, hogy gyerekkorától nagyon vallásos közegben élt és él, de a legfontosabb, hogy rábízta magát a Jóistenre és engedi, hogy vezesse. Számára nem az a hit, hogy naponta templomba megy, hanem egy aktív kapcsolat Istennel, naponta kinéz az ablakon és eltölt Vele 15-20 percet. A munkáját is áthatotta a hit, az a hit, hogy valaki mindig vezeti az útján, segíti, hogy testét és lelkét harmóniában tartsa elméjét pedig épen. Naponta úszik, célkitűzése, hogy évente háromszor külföldre utazzon, összetartja a családját, nem tagadja meg a földi örömöket. Állítása szerint, kora ellenére mindig 15-20 évvel fiatalabb partnerei voltak/vannak. Ezt szellemi és fizikai frissessége számlájára írja de mindezt úgy teszi, hogy közben rábízza teljes életét minden egyes nap Istenre/Gondviselésre.
Sok mindenről mesélt még, arról is, hogy bár nem vidéken lakik de a nagyszülői háttérnek köszönhetően észreveszi ha telihold van a beton-dzsungel közepén is, hogy a természet közelsége óriási erővel ruházza fel az ebereket.
Aztán befut a vonat az állomásra és elköszönünk. Bennem óriási öröm, hogy ezeket meghallhattam, hogy nekem adta legmélyebb tudásának eszenciáját, csak hálás lehetek neki és a szívemnek is, hogy súg, hogy segít, hogy enged tanulni, megnyílni, és befogadóvá válni.
"Egy költő azt mondja: a fény harcosa megválogatja az ellenfeleit.
Tudja, mire képes. Nem kürtöli világgá az erényeit és a képességeit, de mindig feltűnik valaki, aki be akarja bizonyítani, hogy jobb nála.
A harcos számára nem létezik jobb és rosszabb: tudja, hogy mindenkiben megvannak azok a képességek, amelyekre szüksége van a maga egyéni élete során.
De van, aki kitartóan provokálja, támadja, mindent megtesz azért, hogy magára haragítsa. Szíve ilyenkor azt mondja: -Ne törődj vele! Nem érti meg, Feleslegesen fárasztanád magad!
A fény harcosa nem vesztegeti az idejét ostoba támadásokra: tudja, hogy megvan a maga sorsa, amit be kell teljesítenie."
/P.Coelho/
By: Ginko
2010. június 23., szerda
Ez egy alap dolog amit mindenkinek tudni kell!!! Legyen rá 16 percetek kérlek!
Mostanában foglalkoztat az előző életünkben történtek és annak jelenlegi következményei állítólag a legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást. Vajon így van ez???
Kriszti vagyok és szeretnék hozzátok csatlakozni és megosztani veletek azt a sok jót amivel én is szembesülök nap mint nap...
Itt egy olyan dolog amiben nagyon hiszek és én is nagyon várom a felbukkanó férfit, bár nem néztem át a gyerekkori fotókat.
Lehet, hogy ez a baj?!
A hétköznapokra kijutó örömök...de vajon észrevesszük-e őket? Megengedjük-e magunknak, hogy csodákat lássunk, akkor is ha fáradtak, nyűgösek vagyunk? Adunk-e magunknak pár percet a nap során amikor csak magunkra, befele figyelünk? Tudom, hogy mindenkinek ezer fele kéne szakadnia minden nap és akkor sem biztos, hogy minden feladattal végzett. Mégis az a pár perc amit magunknak ajándékozunk sokszorosan meghálálja magát. Azt, hogy figyeljünk az apró csodákra, meg kell újra tanulnunk. Tapasztalatom szerint még mindig akkor jó egy háziasszony, ha a partfis hozzánőtt a kezéhez, ha azonnal el van mosogatva miden, ha főtt étel gőzölög az asztalon, ha napjában legalább kétszer zakatolt a mosógép, ha 3 ingnél több nem várja a vasalást, ha a felmosó vödör és a tisztítószer a legjobb barát, ha a házi kikérdezve, ha az "ember" minden földi jóval ellátott....Tény, igaz ez a férfi társakra is, nekik is ezer feladat jut, százféle stresszel spékelve. Csak azt vesszük észre, hogy telnek a napok, rácsodálkozunk, hogy a hónapok, évek is telnek. Minden lépés a mi döntésünk, a kötelesség meg kötelesség, de vajon nem boldogabb az az anyuka aki néha megengedi magának, hogy 15 percet "ellopjon" naponta és csak magára fordítsa az idejét és energiáját. Vagy miért nem engedjük meg magunknak, hogy lássuk percről percre azokat a dolgokat amik körülvesznek, de eddig csak átsiklott felette a tekintetünk.
Ma vettem 10 csokor levendulát egy nénitől egy pályaudvaron, hazavittem és nem találtam sehol egy vázát ami illene egy ilyen kéken vibráló, illatos virághoz. Aztán mégis sikerült, hétköznapi csoda született, mert egy nagymamától örökölt piros zsírosbödön és a levendula páratlan párost alkotva került az asztal közepére. Mosolyogtam annyira vidám látvány. Majd leültem egy pohár rozéval a lépcsőre csak bambulni. Nem volt több 10 percnél....jól esett nagyon jól.
Szóval, már nagyon rég nézegettem egy pipacs-mezőt a vonatablakból, olyan szépen ringott a piros-pipacs-tenger...Minden áldott nap elmondtam magamban, hogy na majd holnap hajnalban kimegyek és lefotózom akkor is ha gumicsizma kell, akkor is ha esőköpeny, ha szúnyoghálóval kell menni a fejemen...Aztán mindig más lett a fontos vagy nemes egyszerűséggel nem keltem időben. Viszont tegnap megengedtem magamnak, döntöttem és nekiveselkedtem. Rajtam teljes menetfelszerelés: kerti cipő (á nem lesz már olyan sár alapon), rövidnadrág és a pöttyös pizsama felső (egyszerűen nem jutott eszembe átvenni), szütyő a kulcsnak-gépnek. Irány a szabad...a szántóföld a telkünk végében van a patakon túl. Lendülettel elindultam, elhagytam a konyhakerteket, gyümölcsöst, de a szántásban már majdnem vádliig ért a sár, kapkodtam is a lábam, de azt világosan láttam, hogy visszafele tényleg nem jöhetek erre. Na. El a hídig, át a patakon, majd érkezés a pipacsos kellős közepébe még 1/2 7 előtt. A nap már elég magasan, de minden harmatos, én vizesen-sárosan kattintgatok. A pipacsos rezeg-dong a sok rovartól a méhektől, ciripelnek a tücskök, süvítenek a szúnyogok. Adok magamnak még pár percet így is. Mikor kigyönyörködtem magam és kiértem a pipacsok közül a hazavezető útra, akkor tudatosult bennem, hogy hogy nézhetek ki. Vizesen, félig pizsamában, térdig sárosan, borzosan (fésülködni minek a merzőre:)) , tehát modern szóval élve: GÁZ csupa nagy betűvel. DE akkor engem már annyira lázba hozott, hogy betartottam a magamnak tett ígéretemet és olyan sokat adott ez a csoda-mező, hogy vigyorogva tértem ki a főútra amin ilyenkor mindenki a vonathoz igyekszik biciklin, gyalogosan, autóval....rám is dudáltak, a népek jól megnéztek én meg csak mosolyogtam. Aztán ahogy közeledtem haza látom, hogy a szomszédok is kint vannak már, igen lúd legyen kövér. Kérdezték is rettentő furcsálló tekintettel hogy hol voltam....mire én mosolyogva feleltem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy pipacsokat fényképeztem:)
Ui: minden ígéretet jó érzés betartani, de a saját magunknak tettet a legjobb, még akkor is ha nevetségessé válunk közben, ha értetlenség vesz körül, minden körülmények között stb. a legjobb érzés.
Minden kezdet nehéz, az első lépés a legnehezebb. Azért indítottam ezt a blogot, mert nagyon sok minden lelki-dolog akad amit már nem tudok beleilleszteni a főzős-blogomba. Sok mindenről írnék, de az ott nem a megfelelő hely. Tehát elkezdem itt.
Most egy idézetet hoztam, azt gondolom minden kezdéshez/nekikezdéshez illik:
"A fény harcosa egy kapu előtt áll, melynek két oldalán egy-egy hatalmas oszlop van.
Az egyik a Félelem, a másik a Vágy oszlopa.
A harcos ránéz a Félelem oszlopára, és ezt a feliratot olvassa rajta: "Ismeretlen és veszélyes világba lépsz be, ahol semmit sem ér, amit eddig tanultál."
A harcos ránéz a Vágy oszlopára, és ezt a feliratot olvassa rajta: "Ismerős világból lépsz ki, otthagyod mindazt, amit szeretsz, és amiért annyit küzdöttél."
A fény harcosa csak mosolyog, mert semmi sincs, ami elriaszthatná vagy magához láncolhatná. S mint aki tudja, mit akar, biztos léptekkel elindul a kapu felé, és belép rajta."
