Az ön-szeretetről és szeretetlenségről

Ebben a világban amiben élünk, az elvárások pókfonalába gabalyodva, valahogy nem vesszük észre, hogy pont a magunknak való megfelelés az amit nem teszünk meg azért, hogy szabadulhassunk végre. Vajon önzőségnek számít ha szeretjük saját magunkat? Kérdem én, az önző ember vajon tényleg szereti magát? Vagy csak ösztönös? Valahogy elfelejtette az ember, hogy saját maga szeretetén keresztül vezet az út a teljes és egészséges élethez. Miért? Talán kinevelték belőlünk? Szerintem sokaknak ismerős nevelési elv, hogy nem dicsérjük a gyereket, nehogy elbízza magát és öntelt legyen. Hány ember érez lelkiismeret furdalást, ha magában, vagy ne adj Isten hangosan kimondja, hogy basszus én ebben és ebben jó vagyok. Miért van az, hogy rögtön elszerénykedjük? Vagy pontosan e belső tiltás miatt ugyan a szerénységet és az ebből fakadó folyamatos dicséret visszautasítását gyakoroljuk. Majd sóvárgunk, hogy a beszélgetőpartner ismételjen, ismét elismerjen minket, ha már mi magunkat nem. Hát kérem, hányszor mondja akár férfi akár nő, hogy nem én nem is vagyok szép/izmos/okos, erre jön azonnal, hogy de,sose voltál jobb. Ki tudja mennyi idegig kell a két félnek eljátszania a fentit. Mikor unják meg az egy tagadás egy állítás játékát. Mikor elégül ki az egyik önbizalma? Majd ugye szintén jólneveltségből vagy akár hálából az iménti játékért visszadicsérni, mondjuk így: -Te meg olyan barna vagy, szép a bőröd, nem olyan pattanásos mint az enyém...és BUMMM kezdődik elölről. Hát nem beteges, hogy saját éhező, letiltott egonkat mással kell etetgessük. Mert magunk illemből és másik ezer okból kifolyólag nem tudjuk szeretni magunkat. Ebben a világban milliók lézengenek úgy, hogy naponta többször igénylik a fenti játékot, mit igénylik körömszakadtáig küzdenek, hogy kicsikarják és utána persze viszonozzák, ha nem önzők annyira, hogy viszonozzák eme szívességet. Mert bizony az már egy következő fokozat, dicsértetem magam, de elfelejtem méltatni a partnerem, így rabolva el tőle a megnyugvást. Neki tovább kell keresnie lógó orral és csalódottan azt aki megadja ami jár. Na és akkor süllyedjünk még egy szintet vagy kettőt, amikor sajnálni kell egymást, mert már a dicséret hasztalan. Megint ismerős mondatok: - Én olyan rosszul aludtam, annyira nyomaszt ez vagy az, olyan rossz nekem stb. Itt a beszélgető partner csak akkor jut kielégüléshez ha tromfolni tud mint a kártyában, ha neki nagyobb ütőkártyája van, pl. a fenti mondatot ezzel tromfolja: Á, az semmi de nekem megdöglött a tehenem! BUMM ő nyert! Persze ez a párbeszéd is folytatható a végtelenségig és bizony itt már jobban meg kell dolgozni azért, hogy a győzelem ízével a szánkban nyugodtan hátradőlhessünk. Vajon mikor veszi észre egy ember, hogy eteti a kis démonjait ahelyett, hogy megtanulná szeretni saját magát? Akkor nem lenne ennyi unalmas párbeszéd. Milyen jó lenne ha barátnőnknek/barátunknak annyit mondhatnánk nyugodtan, hogy fúúúúú de szép izmos hasad van, látszik, hogy keményen megdolgoztál érte és erre ő egyszerűen csak azt mondaná köszönöm érzem, hogy jó úton haladok. Ehelyett biztos azt fogja mondani, ne mond, hát még ezt meg ezt meg kell tennem,ennyit meg ennyit le kell adnom és neked mint másik félnek ki kéne szállni itt a versenyből. Mondjuk így: nézd ha bennem megbízol és fontos a véleményem akkor most ebben a pillanatban így vagy szép/izmos/okos, ezt most belátom, de nem fogom ezt tovább erősíteni, próbáld már szeretni magad annyira, hogy egy igaz barátnak elhiszed amit mond. Én meguntam a játszmákat én azért dicsértelek meg mert igaz és ezzel be is fejeztem, beszéljünk másról. Hát ez nagyon tökéletlen megoldás, biztos van jobb és frappánsabb válasz de a lényeg, hogy csírájában el kell vágni az ilyen játszmát. De pech ezt csak az tudja megtenni aki legalább elindult azon az úton amely önmaga megismeréséhez és megszeretéséhez vezet.