Csak úgy a szemnek:)

A hétköznapokra kijutó örömök...de vajon észrevesszük-e őket? Megengedjük-e magunknak, hogy csodákat lássunk, akkor is ha fáradtak, nyűgösek vagyunk? Adunk-e magunknak pár percet a nap során amikor csak magunkra, befele figyelünk? Tudom, hogy mindenkinek ezer fele kéne szakadnia minden nap és akkor sem biztos, hogy minden feladattal végzett. Mégis az a pár perc amit magunknak ajándékozunk sokszorosan meghálálja magát. Azt, hogy figyeljünk az apró csodákra, meg kell újra tanulnunk. Tapasztalatom szerint még mindig akkor jó egy háziasszony, ha a partfis hozzánőtt a kezéhez, ha azonnal el van mosogatva miden, ha főtt étel gőzölög az asztalon, ha napjában legalább kétszer zakatolt a mosógép, ha 3 ingnél több nem várja a vasalást, ha a felmosó vödör és a tisztítószer a legjobb barát, ha a házi kikérdezve, ha az "ember" minden földi jóval ellátott....Tény, igaz ez a férfi társakra is, nekik is ezer feladat jut, százféle stresszel spékelve. Csak azt vesszük észre, hogy telnek a napok, rácsodálkozunk, hogy a hónapok, évek is telnek. Minden lépés a mi döntésünk, a kötelesség meg kötelesség, de vajon nem boldogabb az az anyuka aki néha megengedi magának, hogy 15 percet "ellopjon" naponta és csak magára fordítsa az idejét és energiáját. Vagy miért nem engedjük meg magunknak, hogy lássuk percről percre azokat a dolgokat amik körülvesznek, de eddig csak átsiklott felette a tekintetünk.

Ma vettem 10 csokor levendulát egy nénitől egy pályaudvaron, hazavittem és nem találtam sehol egy vázát ami illene egy ilyen kéken vibráló, illatos virághoz. Aztán mégis sikerült, hétköznapi csoda született, mert egy nagymamától örökölt piros zsírosbödön és a levendula páratlan párost alkotva került az asztal közepére. Mosolyogtam annyira vidám látvány. Majd leültem egy pohár rozéval a lépcsőre csak bambulni. Nem volt több 10 percnél....jól esett nagyon jól.