Nyitott szívvel utazni

Utazás során az emberek többsége elszeparálódik a vonaton, csend kell vagy éppen zene, mely fülhallgatók százait jelenti. Elhúzódni, nem beszélni, nem közel kerülni, nem meghallgatni, nem elmondani. Ez a jellemző, gyakran még rám is, pedig valaha nagyon szerettem meghallgatni különböző történeteket, mamókáktól gyakran kérdeztem meg, hogy csinálják a paradicsomos káposzta főzeléket,/pedig már rég tudtam/ csak azért, hogy elkezdjünk beszélni. Figyeltem a szemeket, annyi történés, jó és rossz, szép és árnyékos szem...mindegyik mondani akart valamit, de többnyire nem kérdez a kutya sem. Arra a kérdésre, hogy unalmas-e egy ilyen beszélgetés azt tudnám válaszolni, hogy ha valaki nyitott szívvel utazik és figyeli a lélek tükrét és mondjuk olyan ember mellé ül le akiben meglát egy bizonyos pluszt a szívével akkor nem, nem unalmas. Az emberi szív mérnöki pontossággal dolgozik ilyenkor, minden érzékszervet hadba állít és sugalmaz. Azt súgja ülj le és add át magad, még akkor is hacsak 15-20 perc adódik, azalatt az idő alatt biztos megkapod a választ a saját kérdéseidre. Ha nem akkor is megtudod, hogy készül egy sütemény, hogy kell nádtetőt építeni, milyen a jó búza...stb. Mondok egy példát is, a minap pont nem voltam beszédes kedvemben reggel, nagy feladat előtt álltam olyan jó lett volna csak csendben maradni és nézni ki a fülke ablakán. Végül nem így lett és milyen jó, hogy a szívem nem akart bezárkózni, a szív tanulni akart és súgott, hogy beszéljek, merjek kérdezni, legyek elég bátor. Szemben velem egy idősödő hölgy ült, ruházata és külleme akár egy jómódú német turistát is takarhatott volna, haja ápolt, külső megjelenése szolid. Megkérdeztem, hogy kinyithatom-e az ablakot, majd hogy kér-e mentolos cukorkát. Tényleg nem emlékszem arra hogyan jutottunk el oda, hogy eddigi útjairól meséljen. Megkérdeztem melyik volt a legmeghatározóbb útja majd azt felelte, hogy mindig az amelyik az utolsó. Erre megkérdeztem melyik volt az utolsó útja, mire azt felelte, hogy most jött nemrég haza Santiago de Compostela-i zarándoklatról. Elmesélte, hogy gyerekkorától nagyon vallásos közegben élt és él, de a legfontosabb, hogy rábízta magát a Jóistenre és engedi, hogy vezesse. Számára nem az a hit, hogy naponta templomba megy, hanem egy aktív kapcsolat Istennel, naponta kinéz az ablakon és eltölt Vele 15-20 percet. A munkáját is áthatotta a hit, az a hit, hogy valaki mindig vezeti az útján, segíti, hogy testét és lelkét harmóniában tartsa elméjét pedig épen. Naponta úszik, célkitűzése, hogy évente háromszor külföldre utazzon, összetartja a családját, nem tagadja meg a földi örömöket. Állítása szerint, kora ellenére mindig 15-20 évvel fiatalabb partnerei voltak/vannak. Ezt szellemi és fizikai frissessége számlájára írja de mindezt úgy teszi, hogy közben rábízza teljes életét minden egyes nap Istenre/Gondviselésre.

Sok mindenről mesélt még, arról is, hogy bár nem vidéken lakik de a nagyszülői háttérnek köszönhetően észreveszi ha telihold van a beton-dzsungel közepén is, hogy a természet közelsége óriási erővel ruházza fel az ebereket.

Aztán befut a vonat az állomásra és elköszönünk. Bennem óriási öröm, hogy ezeket meghallhattam, hogy nekem adta legmélyebb tudásának eszenciáját, csak hálás lehetek neki és a szívemnek is, hogy súg, hogy segít, hogy enged tanulni, megnyílni, és befogadóvá válni.